A látható vagina

Igaz, hogy az antik szobrok péniszeit irigységből gyakran letörték, levésték, az is igaz, hogy a péniszek ábrázolását bizonyos életellenes korokban és kultúrákban betiltották, de a tiltások elmúltával újra felbukkantak a szobrokon, képeken, míg a vaginák megmutatásának közmegegyezéses tilalma a zsidó-keresztény kultúrkörben egészen a legutóbbi időkig többé-kevésbé fennmaradt. 

Nehezen elképzelhető életérzéssel lepte meg sorsa az önnemző gyíkot. Nem ismeri a szexuális vágyat, hacsak nem nárcisztikus természetű (erre vonatkozólag nincsenek tudományos adatok). Idejének, energiáinak nagy részét a táplálékszerzésre fordítja, örömet egyedül az evésben és talán a testét melegítő napsugarakban talál. Nem kívánja másik gyík társaságát, nem őrül meg, nem butul el, nem vakul és süketül meg a szerelemtől, nem táncol, nem kelleti magát. Csak lapul az ágon, a szikla oldalán és az arra szálló légyre, a közelébe ugró szöcskére vár.

A természet, nevezhetjük akár Teremtőnek, vagy Istennek is, a legjobb pedagógus. Jutalommal, a szexuális aktus eredményezte gyönyörrel ösztönöz bennünket a fajfenntartásra, szaporodásra. Olyannyira toleráns, hogy engedélyezte az azonos neműek iránt érzett vonzalmat is, ekképpen szűrve ki a továbbszaporodásra érdemtelennek ítélteket génjeik továbbadásából, illetve így biztosította a relaxáció, a viszonylag konfliktusmentes együttélés lehetőségét azokban az esetekben, amikor valamilyen módon, valamilyen okból azonos neműek találják magukat összezárva.

Az ítéleteink, döntéseink nagy részét diktáló ösztöneink közül a szexualitás az egyik leghatalmasabb. Közvetve, vagy közvetlenül a szexuális vágy cselekedeteink többségének mozgató rugója, még akkor is, ha nincs nyilvánvaló nemi irányultságuk. Sigmund Freud és szüzességét haláláig görcsösen megőrző lánya, Anna, a szexualitás elfojtásának szükségességét propagálta. Wilhelm Reich, Freud korábbi munkatársa és barátja éppen az ellenkezőjét hirdette. Szerinte a diktatórikus gondolkodás kialakulásának fő okozója a szexuális kielégületlenség. A fasizmus tömegpszichológiája (Massenpsychologie des Faschismus) című, nagy botrányt kiváltó, 1933-ban megjelent könyvében azzal magyarázta a náci eszmék térhódítását, hogy az emberek nem dugnak elég jól és eleget. Nem csoda, hogy tanai miatt kizárták az ugyancsak diktatórikus hatalomra törekvő Kommunista Pártból. A szexuális gyönyört soha meg nem ismerő, ezért a pszichológia tudományában diktátori szerepre pályázó Anna Freud élete egyik legfontosabb céljává tette Wilhelm Reich megsemmisítését. Célját el is érte, amikor áskálódásai következtében a Nemzetközi Pszichiátriai Társaságból kizárt Reich Amerikában börtönbe került, és ott is halt meg 1957-ben.

A szexualitás, a szerelem mindig a művészetek egyik legfontosabb témája volt. Az ősidőkben és a természeti népeknél nem volt tabu a genitáliák ábrázolása, sőt, hangsúlyozva fontosságukat, gyakran fel is nagyították azokat. Az ősi szobrokon gyakran találunk óriási falloszokat, hatalmas vaginákat. Aztán, az úgynevezett „civilizáció” fejlődésével kezdett felborulni az ábrázolt nemi jellegek aránya. A fejlett, antik görög és római kultúrák szobrain és képein már szinte kizárólag péniszeket látunk, a női ivarszervek fokozatosan eltűntek az ábrázolásokról. Nehéz megérteni, hogy miért találták az antik, és az azt követő kultúrák művészei vonzóbbnak a hímvesszőt és tartozékait a vaginánál. Talán szégyellték megmutatni, honnan jöttünk? Talán a művészek, vagy megrendelők látens homoszexualitása a magyarázat? Igaz, hogy az antik szobrok péniszeit irigységből gyakran letörték, levésték, az is igaz, hogy a péniszek ábrázolását bizonyos életellenes korokban és kultúrákban betiltották, de a tiltások elmúltával újra felbukkantak a szobrokon, képeken, míg a vaginák megmutatásának közmegegyezéses tilalma a zsidó-keresztény kultúrkörben egészen a legutóbbi időkig többé-kevésbé fennmaradt. A művészek titokban minden korban készítettek ugyan a vulvát is bemutató, „pornográfiaként” kategorizált műveket (elég itt Zichy Mihály erotikus képeit, vagy Gustave Courbet 1866-ban született A világ eredete című festményét említeni), de ezeket csak a legritkább esetekben, általában jókora botrányt eredményezve mutatták be nyilvánosan. Marcel Duchamp Étant donnés című, 1946-ban elkezdett, 1966-ban befejezett, lyukon keresztül kukkolva szemlélhető tablója volt az első, közgyűjteménybe bekerülő (Philadelphia Museum of Art, 1969), vaginát (is) ábrázoló műalkotás.

Mindezek előrebocsájtása teszi érthetővé, hogy miért találom hiánypótlónak, aktuálisnak (tehát értelmezhetőnek) a New York-i Francis M. Naumann és David Nollan galériák közös vállalkozását, a The Invisible Vagina című kiállítást. A két galériában egyszerre kiállított művek kvalitásainak elemzése, az autopszia szükségtelen, hiszen maga a gesztus, a tiltott nemi szerv akármilyen módon, eszköztárral, szakmai felkészültséggel történő megmutatása teszi hitelessé, érvényessé, aktuálissá, tehát élővé az adott műveket. A kettős kiállítás feldolgozta történet az 1960–70-es években kezdődött, amikor a felerősödő feminista mozgalom elkezdte arra biztatni a nőket, hogy fordítsák figyelmüket saját és egymás nemi szerveinek tanulmányozására – még workshopokat is szerveztek ennek megkönnyítésére. Judy Chicago Red Flag (Vörös zászló, 1971) című, vaginájából véres tampont kihúzó nőt ábrázoló fényképe szimbolizálja legtisztábban ezt a periódust. A több mint száz alkotást bemutató kiállítások legrégebbi műtárgya, Beatrice Wood 1917-ben alkotott, Un peut d’eau dans du savon című, apró agyag domborműve – női test a fürdőben, ágyékát szappanból faragott szív takarja el – utal a változó időkre. A nagy botrányt és hatalmas sajtóvisszhangot kavaró mű része volt a Független Művészek Társasága 1917-es kiállításának (amelynek szervezői visszautasították Duchamp piszoárjának bemutatását). A teremőröknek naponta férfiak a dombormű keretébe tűzött névjegykártyáinak tucatjait kellett eltávolítaniuk. Lehetetlen a kiállítás valamennyi remekművének bemutatása, csak néhányat emelek most ki közülük: Allyson Michell Hungry Purse; The Vagina Dentata in Late Capitalism (Az éhes buksza; A késői kapitalizmus fogas vaginája – 2006) című installációja); Magdalena Abakanowicz Cercle Clair (1971) című textil műve; Mira Schor Slit of Paint (Festékhasadék – 1994); Sarah Davis Britney (Notorious) (2009) – ez utóbbi fotó kitűnő példája a médiahackelésnek: a karrierjét feltámasztani igyekvő Britney Spears énekesnő a limuzinból kiszállva puncit villantott a várakozó fotósok és a bulvármédia közönségének nagy örömére. A vaginaparádé szerencsére nem kirekesztő jellegű, férfiak is bemutathatták a punanival kapcsolatos elképzeléseiket. Peter Saul Relax Sonny (Nyugi Sonny – 2009) című képe a mi halhatatlan drMáriásunk példaértékű munkásságát juttatja eszembe.

Francis M. Naumann Gallery és David Nollan Gallery, New York
2010. január 28 – 2010. március 20.

Forrás: ©Najmányi László